101 éves korában elhunyt a szeretett salgótarjáni újságíró

Nyilván senki nem vonja kétségbe, hogy mennyivel szívesebben tettem akkor eleget a felkérésnek, mint most, amikor a halálhíre késztette lapunkat – amely legrégebbi elődjének Ő alapítója volt, jómagam pedig ugyancsak évtizedek óta szerzője vagyok – a végső búcsúzásra. Mert most sajnos annak az ideje is elérkezett, tekintve, hogy 2020 júliusának utolsó napján bevégeztetett az élete.

1919. május 26-án látta meg a napvilágot a felvidéki Losonc-közeli Gácson. A fájdalmasan szomorú trianoni békeszerződést követően családja Salgótarjánba települt, a fiú pedig kitanulta a nyomdászszakmát. Az ólomgőzös műhelyből a papírszagú szerkesztőségbe vezetett az útja. 1948-ban kollégáival – a Nógrádi Újság és a Nógrádi Hírek fúziójával – megalapították a Szabad Nógrád című megyei orgánumot, amelynek szerkesztéséből és a kiadói munkából is kivette a részét. Vezetésével megalakult a megyei írócsoport, és 1954-ben megszületett a máig is létező Palócföld című folyóirat, 1956 novemberében bábáskodott a Nógrádi Népújság létrejöttében, és sokat segített az 1964 márciusától megjelenő napilap, a Nógrád előkészítésében, illetve olvasmányos tartalommal való megtöltésében is.

Közben folyamatosan tanult, egyetemi szinten is képezte magát, a későbbiekben pedig másokat – természetesen főként fiatalokat – stúdiókeretek között ismertetett meg az újságírás, -készítés fortélyaival. Hosszú éveken át tagja volt a Magyar Újságírók Szövetségének, sokáig választmányi tag volt, s a megyei csoport titkári teendőit is ellátta. Ez a szervezet tüntette ki 1995-ben Arany-, 2018-ban pedig Vastollal.

Az írás mellett a másik szenvedélye a természetjárás, a vadászat volt. Szerette és fáradhatatlanul rótta a környékbeli hegyeket, völgyeket, jól ismerte a tájra jellemző növény- és állatvilágot. Képes volt kilométereket gyalogolni, ha éppen virágzott egy tisztás, egy rét. Értett a madarak nyelvén is. A Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület pártoló, de igen aktív tagja volt. Nőnapi beszédeit, írói estjét megemlegetik az élményekben részesültek. Határozott, erős akaratú, szociálisan érzékeny, barát- és közösségszerető személyiség volt.

Önmagában már ritka életkora miatt is tiszteletet érdemelt ki a mindig ápolt, elegáns, még kilencvenes éveiben is autót vezető, számítógépet használó, internetező Bobál Gyula. A választott hivatása iránti elkötelezettsége, színvonalas tollforgatói munkássága, írói hagyatéka – amelynek a már-már szépírásnak, irodalomnak bizonyuló lírai hangvételű tárca volt a meghatározó műfaja – folytán pedig még inkább méltóvá vált a megyeszékhely és Nógrád lakosságának elismerésére. 2019 januárjában a magyar kultúra napi ünnepségen örömmel vette át a Salgótarján Szolgálatáért neki ítélt díjat. Boldoggá tette a tavalyi, 100. születésnapján megtapasztalt közmegbecsülés.

Emlékét szeretett megyéjében, városában, de országszerte is sokan őrzik meg, mi, pályatársai pedig még érzékenyebben, még nagyobb megrendüléssel és kegyelettel veszünk búcsút Tőle, a Mestertől.