Rendhagyó zarándoklat helyszíne volt Mátraverebély-Szentkút

Az oltárnál Kálmán Peregrin, a kegyhely igazgatója elmond egy történetet. Olyan szülőkről szól, akiket gyermekeik, az ő elsőáldozásuk vezetett vissza a templomba, tett ismét vallásgyakorlóvá. Ezen elgondolkodunk, és máris tele vagyunk a katolikus óvodák szerepére, ismérveire vonatkozó kérdésekkel.

Csák Katalin, a dunakeszi Szent Erzsébet-óvoda – a Váci Egyházmegye legnagyobb óvodája – vezetője pedig szívesen mesél. „Az Egyház küszöbének is lehet bennünket nevezni – mondja –, és ehhez nyitott szívre, missziós lelkületre van szükség. Az óvodánk légköréről, kedvességéről gyakran mondanak kedves szavakat, akik megfordulnak nálunk. Hogy ezt mi okozza, nem mindig könnyű meghatározni, de a dolgozók lelkületéhez, figyelmességéhez biztosan komoly köze van. Kecskés Attila atya hatására, aki második éve a lelkivezetőnk, az a szemlélet vált nálunk uralkodóvá, hogy minden családnak egy másik család a missziósa, amelyre fokozottan odafigyel. Én nagyrészt ennek tulajdonítom, hogy ma ilyen sokan, 164-en vagyunk itt, amiből 60-70 az ovis. De bizonyára az is szerepet játszott a nagy érdeklődésben, hogy ma egy évre mi kapjuk meg a vándorkeresztet a bátonyterenyeiektől.”

Harangoznak, kezdődik a mise, érkezik a püspök. Feltűnő, hogy mennyire lassan ér az oltárhoz, és ennek a gyerekközpontúsága az oka: újra meg újra megáll, lehajol a legkisebbekhez, keresztet rajzol a homlokukra, megszólítja őket, láthatóan szívesen időzik köztük. A misét sem a hagyományos módon, szertartásosan kezdi, hanem egy kis „előhanggal”: a kegyhely igazgatójával váltott néhány szóval a mai alkalom különlegességéről, a Váci Egyházmegye és Szűz Mária gyermekeinek nevezve a kicsiket.

Az evangéliumban Jézus azt mondja: azok az anyám és a rokonaim, akik Isten igéjét hallgatják, és valóra is váltják. Ez érdekes töprengésre ad alkalmat a család vérségi és lelki értelméről, az istengyermekségről. A prédikáció ebben a gondolatkörben mozog, de teljesen rendhagyó.

A püspök három gyermeket akar az oltárhoz hívni, de közönsége olyan lelkes, hogy legalább nyolcan szaladnak fel hozzá. „Valamikor mind ilyen kis gyerekek voltunk, mint ti, az összes pap bácsi is, akit itt láttok – meséli –, és ilyen kicsik voltak száz évvel ezelőtt azok a pásztorgyerekek is Fatimában, akik Máriával beszélgettek. Hármat közületek arra kérek, hogy képviseljétek Lúciát, Jácintát és Ferencet. Kérjétek Jézust Máriával együtt, hogy költözzön a szívetekbe. Mi pedig majd veletek imádkozunk.” Így is történik.

Beer Miklós ezután szerényen megemlíti: ma tizenhét éve szentelték püspökké. Ezután a három év múlva esedékes eucharisztikus világkongresszusról, az arra és az elsőáldozásra való készülés fontosságáról beszél, és arra kéri a szülőket, hogy figyeljenek erre. Hiszen sokuk gyermeke talán éppen három év múlva lesz elsőáldozó, teszi hozzá.

A mise után a gyerekek legnagyobb mulatsága, bábelőadás következik. A vajas pánkó kalandjait látjuk, aki megszökik otthonról, és akár a tapsifüles, akár az ordas farkas vagy Maci bácsi akarja megenni, mindig sikerül kereket oldania. Igen ám, de nagyon fejébe száll a dicsőség. Azt hiszi, nincs nála sem okosabb, sem gyorsabb, sem szebb hangú, így a róka végül túl tud járni az eszén.

Az előadás hálás közönsége körülveszi a bábosokat, egészen közel mennek az asztalukhoz, megfogják, simogatják a bumfordi medvét, a nyuszit, de még az ordas farkastól sem szeppennek meg. A legkisebbek annyira beleélik magukat a mesébe, hogy a két előadónak néha már hátrébb kell húznia, fel kell emelnie előlük a bábokat, különben talán magukhoz ölelnék és hazavinnék őket. Ez a mese számukra valóság, és ezek a percek az ovis évzáró nap legszebb pillanatai. Amint az ő nyelvükön, vagyis a mese nyelvén szólnak hozzájuk, elvarázsolódnak. Rendhagyó zarándokok.