Nógrádban is lehet sikeres gazdasági vállalkozást vezetni

Az, hogy valaki nehéz sorsra ítélt vidéken él, nem feltétlenül jelenti azt, hogy onnan lehetetlen kitörni. A lehetőségek ész- és szakszerű kihasználásával éppen egy Nógrád megyei családi gazdaság jár elő jó példával.

Általános sztereotípia: Nógrád megye a rendszerváltás egyik vesztese, az ország egyik legszegényebb vidéke. Ehhez a megállapításhoz az is hozzá tartozik, hogy az „átkosban” tündöklő nehézipar (bányászat, kohászat) leépülésével egyenes arányban „zuhant meg” a megye is. Igen ám, de anno nem csak a nehézipar volt életképes ezen a tájon, hanem a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, a köznyelvben csak téesznek nevezett szocialista agrártársulások is. Kétségtelen, ezek ma már Nógrádban is megszűntek vagy átalakultak kisebb-nagyobb üzemmé.

A kis nógrádi falu, Szente felé haladva a viszonylag korszerű út egyszer csak lelket rázó, rögös, erősen aszfalthiányos csíkban folytatódik – azt hittük, hogy ez valamiféle múltba való időutazás előjele, és egy régi téeszbe csöppenünk majd. Nos, ez részben igaz is volt! A Maszlik Családi Gazdaság az egykori romokat varázsolta újjá: a falu határában boldogan legelő tehenek, hosszan elterülő kukoricatábla, a takaros faházas vendégfogadó, az új fejőház és a tejfeldolgozó, valamint a „közelrégmúltat” egyben idéző, itt-ott kopottas istálló mind-mind a birtok része.

Az, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara itt tartotta augusztusi sajtótájékoztatóját, nem bolygatta meg a mindennapi életet. Az istállóban az állatok csak nyammogtak, illetve vártak a sorsukra, az autós mozgóboltba berakodták a friss árukat, a kis feldolgozóban joghurtot készítettek, míg a nyers túró a kádban pihent – talán csak a házigazdák sürögtek-forogtak a megszokottnál többet a hátsó részek és a vendégfogadó között.

 

A családi gazdaság létezése amúgy a rendszerváltás utáni jó helyzetfelismerésnek, a fokozatos alkalmazkodásnak volt köszönhető. Ugyanis a pályáját az egykori szentei téeszben kezdő egyik házigazda, Maszlik Zoltán az 1980-as, 1990-es évek fordulóján saját bevallása szerint is kiábrándult a mezőgazdaságból, mert látta azt, hogy az ott felhalmozott vagyon miként is tűnik el az akkor még csak alakulófélben lévő szabadpiaci gazdaság meglehetősen laza keretei között. 
– Ám, akit megérint a föld szaga, az nehezen tud elszabadulni a gyökerektől – fogalmazott Maszlik Zoltán, és néhány éves kereskedelmi kitérő után a megalapított családi gazdasággal a famíliával együtt tért vissza az agráriumba.

Eleinte termőföldeket béreltek, aztán vettek is, majd miután eladásra kínálták a szentei téesz maradványait, nem sokat hezitáltak, megvették, hogy a növénytermesztés után az állattenyésztésbe is belefogjanak. Az 1999-ben a szomszédos Érsekvadkertről vásárolt 36 Holtstein fríz vemhes üszővel alapozták meg az utóbbit, gyakorlatilag ma is ennek az állománynak ás utódainak „eredményességét” élvezik.
– Mindig volt valami, amit miatt új irányba kellett menni, de a kényszerhelyzetek mellett a folyamatos újítás igénye is motivált minket – világított rá Maszlik Zoltán a fejlődés két kulcselemére. – Több krízishelyzet akadt, például amikor a téesz megszűnt, vagy amikor a tej-nagykereskedők kifogásolták a tejünk minőségét, vagy amikor a tejár lement. Újítás volt, amikor az értékesítésből kihagyva a kereskedőket a mozgóbolttal közvetlenül a házhoz vittük a tejet, vagy éppen akkor, amikor, látva, hogy a minőségi tejtermékek irány van igény, édesanyám segítségét kérve belevágtunk az egyedi termékek készítésébe.

 

 

Mint mondta, tömegtermelésbe nem akartak fogni, inkább a kevesebb darabszámú, de minőségi tejtermékek készítése mellett kötelezték el magukat. Ahogy Maszlik Zoltán fogalmazott, „mindig nyitott szemmel jártunk”, ami az jelenti, hogy állandóan figyelemmel kísérték, éppen melyik állami pályázati forrás nyújthat megfelelő segítséget terveik megvalósításához. Így aztán az állattartó telepi korszerűsítésektől kezdve a helyi termékek fejlesztésén át a legutóbbi élelmiszeripari pályázatokig mindent igénybe vettek, és minden elnyert forrást a családi gazdaságba forgattak vissza. Azaz éltek a lehetőséggel, nem pedig felélték azt. 
– Sokat köszönhetünk a pályázatoknak, ami lehetővé tette, hogy ennyit érjünk el huszonöt év alatt. Szintén sokat köszönhetünk a Sajtkészítők Egyesületének, amelynek jóvoltából új piacokat értünk el – jegyezte meg.

 

 

Ahogy az egykori bikahízlalót és juhhodályt is átalakíttatták, úgy Maszlik Zoltán reményei szerint az a kopottas, százas „tehénlak” – ami a néhai téesz utolsó maradványa – sem lesz már sokáig ilyen, merthogy egy másik sikeres pályázat esetén ez százhúsz férőhelyes, pihenőboxos, fejőrobottal felszerelt, valóban 21. századi istállóvá változik. Ebből is látszik, a kitartás, a hit a döntő, nem pedig az olyan sztereotípiákba való beletörődés, hogy egy eleve szegény vidéken képtelenség kitörni…

 

forrás: nak.hu